Chapter 4.

- Soyeon -


- Mégis hogy képzeltétek ezt? Most nem magunk között vagyunk, nem várhatjátok el, hogy elnézzem ezt a csetepatét, mint általában. Fületek-farkatok behúzva kéne meghúznotok magatokat. Mi történt?- Sehun kíméletlen hangon ordibált a két baj keverővel, miután azok ismét emberi alakjukat vették fel. Ha külső szemlélőként kéne megítélnem a viselkedését, azt mondanám, hogy túl kegyetlen velük, hisz nem történt semmi megbocsáthatatlan. Ha viszont, mint falka vezér mérem fel a dolgokat, akkor igenis elfogadható Sehun hangneme. Meg kell mutatni nekik, hogy ki a főnök.- Halljam!- szólt rájuk erélyesebb hangon, mire a barna bundájú megköszörülte torkát, s megszólalt.
- Luhan megőrült, esküszöm!- mutatott rá a mellette puffogó fiúra, aki a gyönyörű, fehér bundás fene vad volt. Még sosem láttam hófehér farkast életemben, teljesen megbabonázott a látvány, és fiú alakban sem ért csalódás vele kapcsolatban.
- Hm?- Sehun bőbeszédű válaszából ítélve nem értette a vádat, amellyel illették szépséges csapat társát. A felháborodott fél folytatta.
- Engedély nélkül, egymaga akart elmenni az emberekhez!- erre a feltételezésre, már én is felkaptam a fejem. Valóban erre készült?
- Luhan?- fordult a vádlott felé Sehun, választ várva, amely engem is érdekelt.
- Ez nem teljesen igaz- forgatta szemeit.- Valóban engedély nélkül, és egyedül akartam elmenni, de nem az emberekhez, Baekhyun!- utolsó szavait a barna bundásnak szánta, vagyis mint megtudtam, Baekhyunnak.
- Tőlem aztán- rántotta meg vállait Baekhyun.- A lényeg ugyanaz! Elakartál menni, ezzel veszélybe sodorva minket, Soyeon falkájával együtt- mutatott rám Baekhyun, mire Luhan átható pillantással illetett. Meglepődtem, mert ugyanakkor Sehun perzselő szembogarait is éreztem magamon.
- Mi dolgod neked ezen a vidéken, Luhan?- Sehun mély hangja megtörte a két fiú közti véres szemezést. Luhan ránézett, majd nagy sóhajok közepette belekezdett.
- Idefele jövet láttam egy tágas rétet, nem messze az emberek falujától. Gyönyörű, vörös virágokat láttam ott nőni. Vissza akarok menni, és szedni párat. Ez nekem nagyon fontos lenne. Szülő helyemen is voltak hasonlóak, ezért ragaszkodom ehhez annyira. Kérlek, Sehun- hangja  a végére könyörgőre váltott. Megsajnáltam. Távol az otthonától..nehéz lehet. Nem tudom, hogy mi vezérelt, de megszólaltam.
- Luhan- érdekesen ejtettem ki a nevét, még szoknom kell az érdekes hangzását.- Ez szörnyen veszélyes egy olyannak, aki még nem jártas erre felé. Egyedül esélyed sincs, az emberek sokkal többre képesek, mint hinnéd. Rengeteget portyáznak a határaink mentén, melyek elválasztanak minket tőlük. Ha ismeretlent látnak, azonnal tudják, hogy farkassal van dolguk, mivel ez egy kis létszámú falu. Éppen ezért van szükséged valakire, aki ismeri ezt a vidéket, mint a tenyerét.- szavaimat szinte itta, pislogni sem pislogott, édes pofijával meredt rám, Sehun és Baekhyun szintén, bár Sehun inkább kíváncsian, míg Baekhyun érdekesen nézett. Friss levegőt juttattam szervezetembe, majd kimondtam az utolsó mondatomat. Tudtam, hogy még megfogom bánni az önzetlenségemet.- Én mindent tudok erről a helyről, így..majd én elkísérlek.
Baekhyun majd kiesett a száján, annyira meglepődött. Sehun rezzenéstelen arccal, kemény szemekkel nézett rám, Luhan viszont szinte boldogságban úszott.
- Soyeon, nagyon szépen köszönöm!- hajolt meg előttem, holott erre nem volt semmi szükség. Nagyon édes fiú, és rettentő jóképű is, de ennek persze semmi jelentősége nálam.
- Ugyan, semmiség- mosolyogtam rá, majd komoly arccal fordultam Sehun felé.- Amíg távol leszek, vigyázz mindkét falkára. Este érkezünk- nem tartottam szükségesnek, hogy magyarázkodjak neki, hisz ez az én területem.

*****

- Tartsd őket szemmel, Nari- álltunk egymás mellett a ház előtt. Luhant vártuk.
- Úgy lesz. Te pedig vigyázz az úton. Nem jönne jól, ha idő előtt ránk támadnának, Miatta.
- Nem kell, hogy emiatt fájjon a fejed. Luhan nagyon érdekes fiú. Legalább ezzel együtt felmérem, hogy mi a helyzet az embereknél.
Habár nyugodtnak tűntem, cseppet sem voltam az, hisz ott volt arra az esély, hogy lebukunk, és azzal együtt a saját népem sírját ásnám meg.
- Indulhatunk!- kiáltott az ajtóból Luhan. Azalatt az idő alatt, míg odaért hozzánk, én felvilágosítottam Narit is, hogy körülbelül mikorra várható a vissza érkezésünk és, hogy ha lehet, akkor ügyeljen arra, hogy a maradék 11 fiú időben nyugalomra térjen, mert másnap korán kezdődnek az edzések. Nari természetesen mindenre oda figyelt, mindent megígért. Ezért volt ő a jobb kezem. Sosem adott arra okot, hogy kételkedjek benne.


- Sehun -


Abban a pillanatban megtudtam volna Soyeont fojtani egy kanál vízben. Ők az én falkámhoz tartoznak, az én engedélyemre is szükség van, ha már az egyik társamat elakarja vinni valahova. Ezzel erősen megcsonkította a tekintélyemet. Miután Luhan és Soyeon elmentek, hogy összepakolják a szükséges holmikat az útra, mi Baekhyunnal megkerestük a többieket. Épp a nappaliban henyéltek.
- Mi volt ez a hangzavar?- ült fel a kanapén Kris, mikor meglátott bennünket.
- Baekhyun és Luhan kissé összekaptak, mert Luhan közel akart merészkedni az emberek otthonához, engedély kérés nélkül, ráadásul egyedül- vakartam meg tarkómat, majd helyet foglaltam a bőr fotelben, a 10 rémült tekintettel szemben.
- Ez komoly? Megőrült ez a gyerek?- hüledezett Suho.
- Nem. Csak honvágya van- sóhajtottam.
- Most hol van?- tette fel ésszerű kérdését Chen.
- Nem fogjátok elhinni! Soyeon vállalta, hogy elkíséri oda, ahova menni akar..vagyis egy tisztásra, egy kar nyújtásnyira az emberektől- magyarázta felháborodva Baekhyun.
Nem értettem, hogy Soyeon miért ment ebbe bele, hiszen rettentően veszélyes olyan közel merészkedni az emberek élő helyéhez, az idefele úton is rendkívül frusztráló volt ott elhaladni.
- Szóval, Luhan most Soyeonnal van, kettesben?- Jongin érdesnek ható hangja még jobban szította a levegőben már eleve tapintható feszültséget.
Felálltam a kényelmes bútordarabról, majd az ablakhoz lépdeltem. Féloldalasan álltam meg, így Jonginra tudtam nézni, miközben beszéltem.
- Tán valami problémád van ezzel?- a többiek szemüket kapkodták kettőnk között.
Jongin elmosolyodott mielőtt válaszolt.
- Csak nem magadból indulsz ki, Sehun?
Egy percre ledermedtem, de arcom rezzenéstelen maradt. Nem fedhettem fel, hogy legbelül felőrölt a tudat, hogy Soyeon mással van.
Akármit is válaszolok, Jongin azonnal rájön, hogy mi zajlik le bennem. Számomra gyilkos erőt birtokol Jongin. Csupán a válaszomból kiveszi, hogy milyen érzéseket táplálok egyes személyek iránt.
Kitekintettem az ablakon, ahonnan Narit pillantottam meg. Épp két farkas kölyökkel volt elfoglalva, láthatóan veszekedett velük, hisz Nari csípőre tett kezekkel állt előttük, a kölykök pedig a földet pásztázták, sajnálkozóan fel-felpillantva. Itt volt a lehetőség, hogy számon kérjem a lányt, a tó parton elhangzottakkal kapcsolatban, valamint ez egy remek alkalom volt arra, hogy kibújjak a válasz adás alól.
- Sajnos most dolgom van. Senki ne keveredjen bajba, ha lehet- azzal kiléptem az ajtón, de még tisztán hallottam Jongin erőteljes horkantását.
Nem akartam vele emiatt veszekedni, márpedig ebből az lett volna. Valahogy úgy éreztem, hogy Jongint gyengéd szálak fűzik Soyeonhoz, ami egyre inkább előidézte bennem a bevésődés által gerjesztett vágyat arra, hogy mindenkitől megvédjem.
Megráztam fejem, majd megindultam kifelé, Narihoz.


- Soyeon -


Miután Luhan fél órán keresztül köszöngette tettem, feldobtam egy témát, hisz kezdett beállni közénk a csend. Nem tudom miért, de megakartam ismerni őt.
- Honnan jöttél, hogy hasonló virágokat láttál, mint a törzsedben?- néztem rá, oldalról is rendkívül jóképű volt.
- Északról származom- arcán keserű mosoly terült el, lehet nem volt jó ötlet faggatni.
- Ne haragudj, amiért ilyenekről kérdezősködöm- szabadkoztam, kicsit szégyelltem magam emiatt.
- Nehogy most bocsánatot kérj itt nekem. Csupán elgondolkodtam azon, miért ragaszkodom annyira ahhoz a helyhez, mikor sosem voltam ott boldog- vakarta meg tarkóját, miközben kínjában elnevette magát.
- Hogy-hogy?- fogott el a kíváncsiság.
- Az én törzsem elég régi módi. Amíg a környező népek szabadon éltek, elhagyva a régi szokásokat, addig nálunk szigorú szabályok voltak, mint őseinknél. Például a törzs főnök fia csak és kizárólag, egy rangban hozzáillő lányt vehetett feleségül, azt a bizonyos lányt, akit születésétől fogva neki szántak a szülei- sóhajtott.
- Most..miért ilyen példát hoztál fel? Csak nem te?
- De. Én vagyok az északi vérfarkas népek törzs főnökének fia- nézett bele szemembe. Nem tudtam, mit kéne reagálnom. Nem hittem volna, hogy egy kóbor trón örökössel volt dolgom. Meglepett ez az információ.- Elkövettem azt a hibát, hogy beleszerettem egy rangban alattam álló lányba. Mivel a családja semmilyen nemesi vér vonallal sem rendelkezett, így lehetetlen lett volna, hogy Őt vegyem el. Aztán megelégeltem az egészet, és megszöktem Vele. Feladtam mindent Miatta, Ő pedig pár hét múltán elhagyott egy tehetős ember miatt. Így valamilyen szinten hasonló érzéseket táplálok az emberek iránt, mint Sehun. De végül is boldog vagyok, mert ezek után találkoztam vele, és Jonginnal. Csatlakoztam hozzájuk, aztán jöttek a többiek, és most egy nagy család vagyunk- kezdeti dühe a végén lelkes boldogságba ment át.
Kezdtem egyre közelebb érezni magamhoz ezt a fiút. Ő is hasonló neveltetést kapott, mint én, kivéve a házasság részét a dolognak. Rettentően bátor volt, ha a családját képes volt hátra hagyni egy lány miatt. S erős is, hogy így tud mosolyogni ennyi fájdalom után. Hihetetlen.
- Én..csak annyit tudok mondani, hogy a lány sajnálhatja, hogy nem becsült meg téged, és az áldozatodat- a szavak maguktól hagyták el számat, bele is pirultam. Luhan mondani akart valamit, de én leintettem.- Luhan, mi az erőd?- suttogtam neki, léptek zaját hallottam nem messze tőlünk.
- Telekinézis. Miért?- nézett rám értetlenkedve. Felszisszentem.
- Annak most nem vesszük hasznát- idegeskedtem, mivel a  hangok egyre közelebbről jöttek. El kellett tűnnünk a látó távolságukból. Körbe néztem aggódva, majd megragadtam Luhan kezét, aki épp akkor tette szóvá, hogy emberek szagát érzi, s képességemet használva, egyszerűen felrántottam magammal a mellettünk magasodó fa legfelső ágára. Nem voltam hozzá szokva ahhoz, hogy mással ugorjak ilyen nagyot, ezért majdnem leestem, de Luhan visszarántott. Ismét pír lepte el arcomat, de csal halványan, így nem vehette észre. Mivel a lomb korona itt sűrű volt, így teljes biztonságban voltunk.
- Biztos vagy benne?- két ember kezdett beszélni, pont a nekünk menedéket adó fa alatt.
- Igen, higgy nekem! Két napja erre felé hallottam azt a vonyítást.
Luhannal egymásra néztünk. Az egyetlen vonyítás, ami két napon belül történt, az Sehun volt.
- Már két napja erre felé járőrözünk, egyébként is mindegy. Amúgy sem tehetnénk semmit. A falu tanácsa világosan megmondta, hogy csak a vörös éjen támadhatunk. Akkor biztos lesz a győzelmünk.
- Igaz. De még menjünk ezen a szakaszon végig- majd szépen lassan eltűntek, mi pedig ott ültünk egymás mellett, összezavarodva.
- Soyeon?
- Mondd, Luhan!
- Mi az a vörös éj? És mi köze a vérfarkasokhoz?
- Egyszer hallottam róla. Mikor kicsi voltam sokszor kihallgattam a nagy megbeszéléseket, amiket apám folytatott a környező népek törzs főnökeivel. Többek között erről is szó volt, de csak futólag beszéltek róla, úgyhogy fogalmam sincs- sóhajtottam egyet, majd elkémleltem jobb oldalra. Megláttam a rétet. Meseszép volt, egy részét a virágok teljesen befedték.
Luhan elég lehangolt lett, én sem voltam nyugodt ezzel a vörös éj dologgal kapcsolatban, de a rét volt az első számú célpontunk. Megérintettem az elmerengő fiú vállát, mire lassan rám nézett.
- Ha haza mentünk, azonnal kiderítjük, hogy mi az a vörös éj, és talán ez lesz a kulcs ahhoz, hogy megnyerjük a háborút. De ha már ennyi utat megtettünk, legyen valami értelme is- fordítottam fejét a rét felé. Arca felderült, szemei csillogtak. A hátralevő utat a fákon ugrálva tettük meg, majd szem pillantás alatt ugrottunk le a puha fűbe, s futottunk a virágok felé.
Luhan elkezdett egy csokrot szedni, míg én körbe néztem. A falu nem volt túl messze, de onnan lehetetlen volt minket megpillantani a rengeteg fa miatt. Azért nem ajánlatos sokat elidőzni ezen a helyen.
Hirtelen Luhan elém állt, s egy szép szál virágot tűzött ébenfekete hajamba. Oda kaptam kezem, s elmosolyodtam.
- Ezt miért kapom?- kérdeztem, de nem bírtam a szemébe nézni.
- Mert illik a gyönyörű arcodhoz, és mert elhoztál ide- mosolygott rám, majd a szedett csokrába szagolt.
Azt hittem, ott helyben elégek, annyira zavarba jöttem.
Majd Luhan felkuncogott, s elkapva kezem kezdett el velem visszafelé futni.
Mi lelt engem? Nem szoktam én mosolyogni, s ilyen gyerekesen viselkedni. Elpirulni meg főleg nem. Távol kell maradnom nemcsak Jongintól, hanem Luhantól is. De túlságosan is vonzanak.


- Sehun -


Megvártam, míg Nari végzett a kis baj keverőkkel, majd elrugaszkodtam a faltól, s megindultam felé. Nem vett észre, így mikor elindult elkaptam a karját. Mosolyogva pillantott hátra. Számított rám.
- Valami baj van, Sehun?- állt velem szembe, de én nem engedtem el. Még a végén megint elfutott volna.
- Tudod te azt- szűrtem fogaim között. Nem szerettem, ha játszottak velem.
- Csak nem szöget ütött a fejedben az, amit a tónál mondtam?- mosolya nem hervadt le egy percre sem.
- Mondd el, vagy különben..
- Különben?- nézett rám, immáron keményen.- Áruld már el nekem, hogyha Soyeon még mindig ellenszenves neked, mint gyerek korotokban, akkor miért töröd ennyire magad, hogy ki derítsd az érzéseit?- kezem magam mellé hullott. Torkom kiszáradt. Igaza volt. Csak a bevésődés beszél belőlem, engem semmilyen értelemben sem érdekel Soyeon.
- Tudod mit? Ne mondd el. Nem érdekel- indultam vissza, de hangja megállított.
- Ne játszd a keményt, Sehun- erre visszafordultam felé.- Tudok a bevésődésről.


Elfehéredtem. Honnan tudja? Kitől? Mióta? Nem számít, csak Soyeon ne tudja meg, soha!

Chapter 3.

- Soyeon -

Eltöprengtem, de nem tudtam jó indokot találni arra, hogy miért ne engedjem be Jongint. Aprót fújtatva nyitottam ki neki az ajtómat. Mikor szembe találtam vele magamat, meglepődtem. Karba tett kezekkel állt, féloldalasan az ajtófélfához dőlve. Mikor megpillantott felfele görbült dús ajkának széle. Ellökte magát kényelmesnek tűnő pozíciójából, majd besétált mellettem. Lopva körülnéztem a sötét folyosón, nehogy valaki is szemtanúja legyen annak, hogy egy, voltaképp idegen fiút engedtem be magamhoz. Ez nem vetne jó fényt a törzsfőnökre.
- Minek köszönhetem a látogatásodat? -fordultam felé, miután becsaptam vasajtómat. A házban az összes ajtó vasból készült, némelyik ablakot rács védte. Szükség volt a megfelelő óvintézkedésekre ezekben az időkben.
- Csak megszerettem volna tudni, hogy miért tűntél el olyan hirtelen -mondandója végén megfordult, s mint ahogy én ezek előtt, most ő is kikémlelt ablakomon.- Szép innen a kilátás. Sokat nézelődsz innen? -nem fordult hátra, de az ablakban láttam arcának tükörképét. Felém nézett.
- Először is, azért jöttem el, mert dolgom volt -hazudtam egy aprót, közben helyet foglaltam ágyam szélén.- Másodszor pedig, igen. Sokszor megnyugtat, és segít a gondolkodásban. Mikor kinézek az ablakon, azokat a helyeket látom, ahol gyermekkoromban sok tapasztalatot, és emléket szereztem.
- Sehunnal? -teljes testével fordult felém. Meglepett a hirtelen kérdése, nem voltam felkészülve ilyen jellegű beszélgetésre.
- Sehun..- sóhajtottam egy mélyről jövőt.- Mindig is furcsa gyerek volt. A farkas kölykök nagy része játékos, és eleven. Ő mindig rideg, és távolságtartó volt. Sose hagyta, hogy nézzem, miközben edzett. Legtöbbször megtartotta hidegvérét, kivéve akkor, mikor megvadult.
- Arra gondolsz, ami benne lakozik? -mutatóujjával az ágy felé bökött, ebből rájöttem, hogy azt kérdezi, leülhet-e. Biccentettem, hogy igen. Leült mellém, hála égnek megtartotta a tisztes távolságot.
- Igen. Fogalmam sincs a mai napig, hogy mi lehet az. Átformálja őt, teljesen kisajátítja. Sosem tudhattam, hogy mikor fog kitörni belőle.
- Azt mondta, hogy többször is rád támadt ilyen állapotban- tudtam, Sehun túl sokat mondott el nekik. Ez mégiscsak magánügynek nevezhető volt.
- Megesett. Először megijedtem, nem tudtam, hogy mi történik vele. Aztán megszoktam, és megtanultam kezelni.
- Azt mégis hogy csináltad?- lepődött meg. Vajon megbízhatok benne, ha már ennyi dologba beavattam?
- Voltak jelei az idézőjeles átváltozásainak -láttam rajta, hogy nem igazán érti mire gondoltam, ezért kifejtettem neki kicsit bővebben.- Onnan tudtam, hogy kifog törni belőle a gonosz erő, hogy a szemei elfeketedtek. Körbe vette valamiféle sötét aura, ami megborzongatott -felidéztem magamban az utolsó ilyen alkalmat, még gyerekkorunkból. Kirázott a hideg az emlékétől is.
- Tegnap ugyan ez volt az oka annak, hogy gyorsan tudtad kezelni a kialakult helyzetet?- meg kellett hagyni, Jonginnak vágott az esze.
- Pontosan. Bár, azért sokat fejlődött az ereje -értetlen pislogást kaptam válaszul, folytattam.- Régen, hatalmas fájdalmak árán tudott csak kitörni belőle a démoni erő. Olyankor mindig befogtam a fülem vagy csendben könnyeztem. Soha. Soha nem hallottam még olyan borzasztó hangot, mint Sehun őrjöngései. Minden egyes erősebb kitörése után keletkeztek a tetoválásai. Az is borzasztó folyamat volt. Napokig égett a bőre, mígnem teljesen kialakultak a minták.
- Oh -Jongin a földet pásztázta. Egy percre megbántam azt, hogy ennyi mindent elárultam Sehunról. Nyilván Ő direkt hagyta ki ezeket az információkat. Mindig is gyűlölte, ha sajnálták. Majdnem annyira, mint magukat az embereket.
- Ezt ha lehet ne mond el Sehunnak. Még talán a segítéségét is visszavonná, ha kiderülne, hogy ezeket elmeséltem -álltam fel.
- Nem fogom, megnyugodhatsz -felállt ő is, majd elém állt.- Remélem, majd rájössz, hogy én barát vagyok -mondta halkan, majd felém nyúlt. Rakoncátlan tincseimet fülem mögé tűrte, s mosollyal az arcán, elhagyta szobámat.
Szemeim tágra nyíltak, szám tátva maradt. Mégis hogy képzelte, hogy ilyen közvetlen lesz velem? Nekem itt szavam van. Én itt valaki vagyok. És ő?
Jongin viselkedése letaglózott. Akármennyire is tűnt érdekesnek, és kedvesnek, rá kellett jönnöm, hogy jobb messziről elkerülnöm őt. Most a háború, és Sehun problémája bőven elég volt nekem.



- Sehun -

Valahogy nem ért meglepetésszerűen Soyeon gyerekes viselkedése. Már megszoktam tőle ezeket, ahogy ő is tőlem a csipkelődéseket. Volt elég időnk kiismerni a másikat, még ha én próbáltam is elkerülni őt. Emlékszem, mikor kicsik voltunk, és ő mindenáron megakarta nézni a gyakorlásaimat apjával. Nekem ez nem tetszett. A bevésődésre való tekintettel, jobb volt megtartani a távolságot. Mindig hatalmas viták törtek ki kettőnk között, apja csak fejét csóválva nézett minket. Mikor mérges volt, mindig felfújta az arcát, én pedig ott hagytam a fenébe. Így visszagondolva, viccesen hangzik az egész, de akkor a legtöbb kitörésem neki volt köszönhető. Azt viszont be kellett látnom, hogy nem kerülhettem el az idők végezetéig.
Úgy döntöttem, hogy elmegyek egy kis terepszemlére, érdekeltek a változások a birtok egyes területein. Kyungsoo erősködött, hogy velem akar tartani, de lebeszéltem róla. Kyungsooról köztudott, hogy rengeteget beszél, amire most egyáltalán nem volt szükségem. Csendben akartam felidézni a régi emlékeket, elmerengni azon, milyen is volt egykor itt élni. Végig sétáltam a mezőn, el a sűrű erdő mentén, majd végül odaértem célomhoz. Egy aprócska tó árválkodott a kihaltnak nevezhető területen, itt gyakoroltam a legtöbbet, egyedül. Ide menekültem magam elől, vagy épp Soyeon elől. Itt idéztem fel mindig szüleim arcát, már csak itt találkozhattam velük. Igazából, csak ennek a helynek az állapota érdekelt. Gondolatmenetem gyorsan megszakadt, léptek zaját hallottam meg magam mögül. Hátrakaptam fejemet, mire egy, a távolban izzó szempárt láttam meg.
- Gyere elő -szóltam oda, hangom nyugodtságot tükrözött, az is voltam. Sejtettem, hogy kivel van dolgom.
- Megakartalak ijeszteni -bújt elő a magában árválkodó bokor mögül. Tisztán éreztem hanglejtésén, hogy megsértődött.
Mosolyra húztam ajkaimat. Ez is ritkán fordult velem elő.
- Lehetetlen dolgot akarsz, Nari -leheveredtem a tó előtt, s bámultam előre.
- Hmm.. sejtettem -heveredett le mellém.
Nem szólt semmit, tudta, hogy lélekben teljesen máshol jártam. A hely nem változott szemernyit sem. Nem mutattam ki, de örültem ennek. Így gyermekkorom egy része megmaradt.
- Miután elmentél, Soyeon sokat járt ide -törte meg a békés csendet Nari. Lefagytam egy percre. Mégis mi oka lett volna ide ellátogatnia Soyeonnak?
- Csend és nyugalom van itt, teljesen össze lehet olvadni a természettel. Ki ne akarna itt eltölteni egy kis időt? -mondandóm úgy hathatott, mintha magamat akarnám meggyőzni, pedig semmi ilyesmi nem hajtott. Csupán logikusan mértem fel a helyzetet.- Nyilván összecsaptak a feje felett a hullámok. Hirtelen vezetőnek lenni, egy ilyen nagy létszámú falkánál..nem könnyű feladat.
- Vicces, hogy Soyeon ugyanezeket mondta nekem, mikor rákérdeztem, hogy hirtelen miért lelkesedik ezért a helyért -kuncogott, holott én nem találtam mókásnak a beszédhelyzetet.- Pedig egyáltalán nem ez volt az oka. Legalábbis a fő oka -nyomta meg az utolsó előtti szót.
Felhúztam egyik szemöldököm, és ránéztem. Bohókás arcot vágott, mint régen, mikor valami rosszat csinált, és Soyeonra kente az egészet. Szokása volt.
- Nem értelek, Nari. És azt sem, hogy mindezt miért mondod el nekem.
- Pedig roppant egyszerű a válasz -állt fel, majd előre kémlelve fejezte be.- 
Miattad járkált folyton ide.
Döbbenten néztem fel rá, mire ő lenézett kitágult íriszeimbe. Elnevette magát, majd eltűnt, mint a kámfor. Fene a képességébe.
 Ezt nem ússza meg. Kiderítem, hogy mire célzott ezzel. Tudnom kell. Viszont, ez semmin sem fog változtatni. Az első a bosszúm, aztán a fránya erőm. Ennek a kettőnek élek. Bosszúálló vagyok, és egy szörnyeteg. Az én társam a magány, s ez így van rendjén.

****

- Sehun!- futott felém Xiumin lihegve. Épp a ház felé tartottam drága tavamtól, kusza gondolataimba temetkezve.
- Mi történt?- igyekezetéből arra következtettem, hogy valami baj történt. 
Gyorsan kapkodta a levegőt, nem tudott egy szót sem kinyögni. Háta mögé pillantottam, s két óriási farkast láttam meg, akik eszeveszett módjára tépték egymást. Hol a fehér bundájú került felülre, hogy a barna. Azonnal tudtam, hogy mi folyik kilométerekre tőlünk. Haragos lettem, kezeimet ökölbe szorítottam, majd kis híján megfulladó társamat kikerülve indultam meg feléjük. Tudtam, hogy ezzel a kettővel még megfog gyűlni a bajom.
- Baekhyun! Luhan!- ordítottam el magam, mikor odaértem a helyszínre, épp akkor ért oda Soyeon is.

Chapter 2.

- Sehun -

- Nem is tudom, hogy hogyan kezdjek hozzá -sóhajtottam egy mélyet. Éreztem, hogy felfognak szakadni régen beforrt sebeim, de meg kellett tennem. Nem hagyhatom őket kétségek közt hánykolódni. Ennyivel tartozom nekik, ha már mellém szegődtek, és rám bízták a sorsukat.
- Figyelj, Sehun. Igaz, hogy nem régiben lettünk egy falkává, de illene legalább a vezetőnkről az alap információkat tudni. Ha nem szeretnéd elmondani, mi azt is megértjük. De be kell látnod, hogy egyszer túl kell esnünk ezen a beszélgetésen, márpedig, ha azt nézzük, ennél jobb időpontot keresve sem találnánk rá - Jongin óvatosan érintette meg vállamat, éreztem némi együttérzést a részéről, bár a sürgetést is. Jongin volt a másik hidegvér a csapatban rajtam kívül. Mint mindig, most is igazat adtam neki.
Bólintottam egy aprót, majd megköszörültem kiszáradt torkomat, s belekezdtem.
- 3000 éve a szüleim úgy döntöttek, hogy elhagyják falkájukat, s letelepednek a völgyhöz közeli faluban. Semmi másra nem vágytak, mint nyugalomra és hétköznapi életre. Megunták a sok értelmetlen öldöklést, mások előtti meghunyászkodást, azt, hogy valakitől folyamatosan függtek. Új lakóhelyükön próbálták eltitkolni, hogy mik is ők. Munkát vállaltak, tisztességesen megdolgoztak minden egyes falatért, ami az asztalukra került, nem próbáltak embert ölni, nem sóvárogtak vadállatok, s emberek húsa után. Minden egyes állati ösztönt elnyomtak magukban. Két évtized múltán érezték magukat elég felkészültnek arra, hogy gyermeket vállaljanak. Ez voltam én. Sosem próbálták meg titkolni előlem, hogy milyen vér csörgedezik ereimben, felesleges is lett volna, hiszen lassan öregedtem, kitűnő szaglással rendelkeztem, megfelelő koordinációs képességekkel és a koromhoz képest jóval komolyabban is viselkedtem. Ám az erőm messze meghaladta azoknak erejét, akikkel valaha is találkoztak hosszú életük során. Bajok voltak az önkontrollommal, gyorsan fellehetett bosszantani, s olyankor elképesztő erők szabadultak fel bennem. 500 éves lehettem, mikor a tüneteim erősödni kezdtek, s önkívületi állapotba kerültem. Sosem voltam társasági ember, kerültem az embereket, nem éreztem sose magam közülük valónak, hiába is győzködtek szüleim az ellenkezőjéről. Ezen a napon az egyik társam kihívott egy verekedésre. Elfogadtam, de magamban kacagtam az ötleten, hisz esélye sem volt a győzelemre. Játékos kis összezördülésnek tűnhetett a szemtanúk számára, ám mikor a kihívó fél elkezdte édesanyámat szapulni, elborult az agyam. Sötét erőm kitört, s én nem tudtam mit tenni vele. Fekete köd szállt ki testemből, amely magától megtalálta az általam gyűlölt személyt, majd kezeit, lábait elkapva szétfeszítette. A pillanat hevében egy egyszerű mozdulatsor elvégeztével ketté téptem a gyerek testét. Ez volt az első alkalom, hogy embert öltem, s ez volt az első alkalom, mikor emlékeztem is tettemre. Azonnal visszanyertem erőmet, és észbe kaptam. Mindenki elhűlve meredt rám, félelemmel megtelve húzódtak messzire tőlem. Amilyen gyorsan csak tudtam, elfutottam. Nem mertem hazamenni. Nem mertem szüleim elé állni. Tönkre tettem a békés életüket, tönkre tettem egy másik család életét, mindent. Akkor először átkoztam azt, hogy más voltam, mint a körülöttem élők -hangom elcsuklott egy kicsit. Rossz volt ezeket újra felidézni. Azokat a rémült tekinteteket, amelyek szinte átégették mellkasomat, áthaladtak bensőmön egészen a hátamig.
- És ezek után? Hova mentél? -kérdezte Xiumin érdeklődve.
- Oda mentem, ahol mindig is megnyugodtam. Ahol otthon éreztem magam. Az erdőbe.
- A szüleid? -Baekhyun aggódva kérdezett rá.
- Csak pár nap múlva mertem haza állítani. Addig jól megvoltam egymagamban, de tudtam, hogy nem bujkálhatok örökre. Szembe kell néznem tettem következményével. Viszont, mikor visszamentem a faluba, megdöbbentettek a látottak. Az egykor boldog falucska teljesen megváltozott. Sehol sem láttam egy lelket sem, amíg átsétáltam a főbb utakon egészen a házunkig. Ami ott fogadott, letaglózott. A kerítésünk egy-két helyen megritkítva, éppen hogy csak megállt, az udvarban minden szanaszét hevert. Nem mertem arra gondolni, hogy mi történhetett, az egyetlen dolog, ami eszembe ötlött, túlságosan is hihetetlennek hatott. Remegő lábakkal indultam meg szétvert ajtónk felé, s egy mély levegőt véve benyitottam. A látványt, ami fogadott sosem fogom elfelejteni. Mikor lecsukom szemeimet mindig felvillannak azok a borzasztó képek. Édesanyám a földön feküdt, arca alig volt felismerhető, körülötte mindenhol vér volt, aminek egy része egykor szépséges arcára száradt. Édesapám ugyanabban az állapotban feküdt rajta. Ahogy belenéztem üveges, kiszáradt szemeikbe, az enyémek könnyekkel teltek meg. Megbecstelenítették a tekintélyüket. Megfosztották őket fenséges mivoltuktól. Akkor ott, a feldúlt aprócska házunkban, ahol minden szanaszét hevert, minden emlékem, minden olyan dolgom, ami valaha az életem része volt, s még a szüleim is, a drága szüleim is élettelenül feküdtek lábamnál, megtörtem. Látásom elhomályosult, vállaim fel-le jártak a rám törő hisztérikus zokogás végett. A levegő nehezen telepedett felzaklatott gyermeki szívemre, sosem éreztem még ilyesfajta fájdalmat életem során, mint aznap. A ház televolt a vér, a halál szagával, elkeveredve az emberek árasztotta bűzzel. Akkor és ott megfogadtam, hogy bosszút állok az embereken. Lehet, hogy rosszat cselekedtem, de akkor is csak egy gyermek voltam. Elvettek tőlem mindent, és ezt nem hagyhatom büntetés nélkül.
- Végül..mit..tettél? -elhalt hangon szólalt meg Lay, miután percekig csak lecsukott szemmel ültem az ágyon, hüvelyk-és mutatóujjamat orrnyergemre szorítva.
- Eljöttem. Nem volt már miért ott maradnom. Be kellett látnom, hogy nem voltam olyan erős, hogy megbosszuljam rokonaim halálát. És lássuk be, annyi lelkierőm sem volt abban a pillanatban, hogy támadáson gondolkodjam.
- Hogy találkoztál Soyeonnal? -Kris megszokottan nyugodt volt, nem is vártam mást tőle.
- Az erdőben bolyongtam, gondolataimba merülve. Nem ettem, nem ittam semmit napokig. Teljesen kiszáradtam, erőm elhagyott. Szinte az utolsókat rúgtam a sötét erdő legmélyebb, elrejtett zugában, mikor Soyeon apja rám talált. Nem kérdezett tőlem semmit, nem noszogatott, csak elhozott hozzájuk. Kaptam szállást, ételt és italt. Mikor másnap felkeltem, egy hatalmas szempárral találtam szembe magam. Meglepődtem azon, hogy Soyeon a legelső pillanattól kezdve kedves,és barátságos volt velem. Mindig kereste a társaságomat, bugyuta kérdéseket tett fel, és arról mesélt, hogy ő akar lenni a legerősebb farkaslány a világon. Sose vettem őt komolyan, mindig elkergettem és rideg voltam vele.
- Tudta, hogy mi lakozik benned?
- Igen, Suho. Mivel többször is kibocsátottam rá az erőmet, tudta.
- Hogy? -egyszerre horkantak fel, amit vártam is.
- Nem egyszer bosszantott fel, olyankor pedig, mint megtudtátok, nem tudom visszafogni magam.
- Akkor ez az erő volt az, ami ma ismét feltört belőled? -bólintással válaszoltam Chanyeol kérdésére.
Felálltam helyemről, majd az ablakhoz sétáltam. Farkasszemet néztem a fák rengetegével.
- Segíteni fogunk Soyeonnak -szólaltam meg végül. - Meg kell lakolniuk az embereknek. Remélem -visszafordultam feléjük, mind engem néztek.- Hogy számíthatok rátok.
- Persze, Sehun. Te vagy a falkánk vezére. Azt tesszük, amit parancsolsz nekünk.
- Luhannak igaza van. Mi már egyek vagyunk. Mindenben támogatunk téged és segítünk neked - jött oda hozzám Chen, s végig simított vállamon.
- Köszönöm -suttogtam, majd alvásra intettem őket. Késő volt, másnap sok dolog várt ránk, pihenésre volt szükségük. Rengeteget kutyagoltunk, hogy ideérhessünk. Ők sose mondanák ki, de tudom ,hogy meghökkentettem őket, és bizton állíthatom, hogy aggódtak értem. Pedig nem volt rá szükségem. Tudtam, hogy jól döntöttem, és akármilyen nehéz is lesz, lefogom győzni a bennem lakozó démont.




- Soyeon -

Reggel, mint mindig, korán keltem. Rendbe szedtem magam, körülnéztem a házon belül, majd a birtokon is körbejártam. Minden nyugodt volt, de idegesített a tudod, hogy itt hamarosan véres ütközet veszi kezdetét. Ha tehettem volna, megelőztem volna mindezt, de nem sejtettem azt, hogy mire képesek az emberek. Sose hittem volna, hogy egyszerű halandók miatt fog fájni a fejem. Apám biztos nevetne most rajtam. Bárcsak itt lenne velem, és anya is. Hiányoztak nagyon, de nem gondolhattam mindig rájuk, és arra, hogy mi lett volna, ha..
Eléggé megéheztem tanakodásom közben, így vadászni indultam. Rutinosan, minden komplikáció nélkül terítettem le egy erős vadkant, majd széttéptem apró cafatokra, s befaltam. Eggyel kevesebb gondom maradt a mai napra. Miután kicsit pihentem, elindultam haza. Ma be kell avatnom Sehun falkáját az itteni dolgok menetébe. Elég volt egy apró ballépés, és az emberek azonnal lerohantak volna minket. Ezt meg kellett gátolnom.
- Igazán hagyhattál volna nekem is pár falatot -állt előttem karba tett kezekkel Nari a dombtetőn.
- Tudod, hogyha ideges vagyok, akkor sokat eszek -rántottam meg vállaim, majd én is megtámaszkodtam az óriási tölgyfán.
- Te mondtad, hogy minden rendben lesz, akkor meg miért idegeskedsz? -ugrott fel az első faágra.
- Te is láttad, hogy mi volt tegnap este. Sehun még mindig kiszámíthatatlan az ereje miatt -ugrottam egy ággal fentebb, mint Nari.
- Igen -sóhajtott.- Azt hittem, egy bizonyos kor után majd kinövi -már felettem is termett.
- Esélytelen. Ami benne lakozik, az teljesen más, mint egy szimpla természetfeletti erő. Még apám sem tudott rájönni, hogy mi lehet ez -egy ugrás a részemről.
- Még bajt hozhat a fejünkre -ugrott Nari az utolsó ágra.
- Ennél is nagyobbat? -tettem fel költői kérdésemet, miközben mellé értem.
Nari nem válaszolt, csak előre bámult, akárcsak én. Elmerengtem azon, hogy mi lesz velünk, ha eljön a nagy nap. Elgondolkodtam azon, hogy hogyan is tudnám  legkevesebb halottal megúszni mindkettőnk oldaláról. Tanácstalan voltam. Két dolog is rám zúdult. Sehun és a titokzatos ereje, és a nagy összecsapás is, ami alól nem tudtam kibújni.
- Jó reggelt! -egy ismeretlen, mégis már hallott férfi hangra lettünk figyelmesek, azonnal visszaugrottunk a földre. A telt ajkú fiú volt az, aki tegnap csendre intette egyik társát. Egzotikus és érdekes fiúnak tartottam őt az első perctől, de nem különítettem neki nagyobb figyelmet.
- Neked is. Remélem, elégedettek vagytok a szállásotokkal -sétáltam elé, közben elköszöntem Naritól, hirtelen éhségre hivatkozva ugyanis eltűnt, bár furcsálltam kipirosodott arcát. Erre még biztos visszafogok térni nála.
-Semmi okunk nincs panaszra. Csupán azt szerettem volna megtudakolni, hogy merre mehetnénk vadászni. A többiek éhesek, és egyre nehezebb őket egy helyen tartani -vakarta meg tarkóját, majd féloldalas mosollyal nézett végig rajtam. Feszélyezve éreztem magam. Zavart, hogy ennyire gátlástalanul bámult, holott semmi közöm nem volt a témához.
- Értem. Szedd össze a többieket, és egy óra múlva találkozunk ugyanitt..
-..Jongin -segített ki, mikor látta tehetetlenségemet.
- Jongin -ismételtem meg, elbambulva, mit ő megmosolygott.
Míg ő elsietett csapatáért, én utána néztem Sehun problémájának. Nem találtam semmit sem a könyvtárunkban, bár azzal is tisztában voltam, hogy Sehun nem fogadta volna el a segítségemet. Sosem szerette, ha gondoskodtam róla, vagy segíteni akartam neki. Na, nem mintha miatta tettem volna. Csupán azért akartam megoldani a problémáját, hogy biztos ne legyen baj vele az ütközet során. Ám Nona közölt velem egy olyan dolgot, ami esetleg segíthetne.


****


- Itt vagyunk! -állt elém az egész horda.
- Hol a kaja? -ugrott elém egy magas fiú.
- Tao! -sóhajtott a babaarcú fiú, majd grabancánál fogva elráncigáltam előlem.
Fura fiúk.
- Látjátok azt a göcsörtös fát? -fordultam meg, majd mutattam a girbe-gurba fára jó pár kilométerre. Hümmögtek válaszul. - Onnantól az erdő sűrűéig vadászhattok -mire végig mondtam, már átváltozott állapotban voltak, s el is tűntek, mint a kámfor. Megcsóváltam fejemet, majd leültem a fűbe, és vártam arra, hogy visszaérkezzenek.
- Te nem vagy éhes? -szólaltam meg, mivel érzékeltem egy másik farkas jelenlétét a hátam mögül.
- Már ettem -ült le mellém.
- Korábban kelsz, mint én? Nem változtál semmit -húztam mosolyra ajkaimat.
- Te sem. Ugyanolyan gyerekes vagy és öntörvényű, mint voltál -kezdte csipkelődését. Jól esett. Tényleg.
- Köszönöm -húztam ki magam. Ezt nála bóknak kell venni.
- Mikor kezdjük a gyakorlást? -meredt előre. Ezzel a kérdésével alátámasztotta azt, hogy segít nekem..nekünk. Megnyugodtam.
- Holnap. Ma még azt akarom, hogy szokják a társaid az új környezetet. A sajátjaimnak már szóltam, hogy új tanítóik érkeztek, izgatottan várják.
- Ilyenek ezek a fiatalok -sóhajtott egyet.
- Mintha te olyan idős lennél -forgattam szemeimet.
- Sok mindent megéltem már -közölte rideg hangnemben. Mintha nem tudtam volna magamtól.
- Figyelj, arra gondoltam, hogy..valahogyan le kell küzdenünk a benned lakozó sötétséget. Esetleg tudok segíteni. Pár nap múlva egy gyógyító érkezik hozzánk, hogy megvizsgálja a gyógyulóban levő harcosaimat. Megnézhetné ezeket -böktem jobb karján ékeskedő fekete tetoválására.
- Nem hinném, hogy újat tudna mondani. Sok mindenki megvizsgált már, de senki nem látott még ehhez hasonlót..soha -húzódott arrébb érintésemtől.
- Csak próbáljuk meg, kérlek -hangom ellágyult, őt megérintő kezem pedig esetlenül hullott magam mellé a fűbe.
- Majd még átgondolom -sóhajtott, majd folytatta merengését.
- Rendben, de semmit sem vesztesz azzal, ha belemész.
- Csupán a büszkeségemet. Nincs szükségem a pátyolgatásodra -nézett rám szúrósan. Mint gyerekkorunkban, most is álltam a tekintetét.
- Csak biztosítani akarom a csapatom épségét a harc alatt. Nem jönne jól, ha rájuk támadnál.
- Köszönöm a bizalmat.
- Benned bízom..többé-kevésbé. De tudod te is, hogy kiszámíthatatlan vagy.
- És mégis csak rám számíthatsz -mondandójából sugárzik az arrogancia és a képmutatás.
- Ha lenne más, hidd el nem folyamodtam volna ehhez a megoldáshoz -felálltam, nem akartam belebonyolódni ebbe a veszekedésbe. Elindultam visszafelé, mikor megállított. Csuklómat erősen megszorítva vett rá, hogy ránézzek.
- Ne tégy úgy, mintha még te tennél nekem szívességet -sziszegte.
Már készültem arra, hogy ismét meg kell állítanom kitörésében, de nem volt rá szükség.
- Itt még mindig én vagyok a vezető, ezt ne feledd! -téptem ki karomat szorításából. Cinikusan felnevetett, én pedig fogtam magam és betrappoltam a házba. Felidegesített a nagyképűsége. Nehogy azt higgye, hogy hagyom magam, mint régen. Én már nem az a kislány voltam, akit akkor bántott szavaival, amikor csak akart.

Aznap már rá sem néztem. Bent maradtam a szobámban, s bámultam ki az ablakomon. Láttam, ahogy a többiek visszatérnek a még mindig a fűben ülő fiúhoz. Láttam, hogy beszélgettek, majd Sehun idegesen rámarkolt hajára. Befelé tartott, mögötte a 11 fiúval. Pár perc múlva kopogásra lettem figyelmes.
- Ki az? -kérdeztem, nem szokványos az, hogy bárki is zavarjon.
- Soyeon? Jongin vagyok -neve hallatán nyeltem egyet. Mit akar ő itt? Ha már valaki zavarni akart, akkor az minimum Sehun lehetne, hogy bocsánatot kérjen, bár arra aztán várhatnék még 5000 évet is. - Engedj be, kérlek!

Chapter 1.

- Soyeon -

Gyorsan kaptam fel fejemet, mikor egy ismerős vonyítást érzékeltek érzékeny fülkagylóim. Oly rég nem hallottam már ezt a jellegzetes, morgós hangot, hogy gyomrom egy aprót ugrott, hisz ez volt a jelzés arra, hamarosan megérkezik. Nem tagadhatom, hogy eléggé meglepett, mikor táviratomra pár napon belül választ adott. Nem szokványos tett volt Tőle.

- Felkészültél? -villámgyorsan termett mellettem egyetlen életben maradt rokonom, mit csak megmosolyogtam. Elég ritka, hogy két nőstény egyed ugyanazt a képességet örököljék meg, de velünk megesett.
- Persze, Nari. Tudom, hogy helyesen cselekszem -nem néztem rá, de még így is tudtam, hogy megcsóválta fejét.
- Ahogy gondolod. Mivel te vagy a vezérünk, így nem vonom kétségbe a tetteidet, de fel kell készülnöd arra, ami rád vár, elvégre Sehunról van szó. Nem lesz könnyű menet meggyőzni őt.

Beszélgetésünk megszakadt, s mindkettőnknek megfeszült testtartása. Éreztük az ismerős szagot a levegőben, ez pedig csak arra volt visszavezethető, hogy alig pár méterre volt tőlünk Sehun.
Alig vártunk fél percet, máris előttem tornyosult egy mellkas. Fejemet kimérten emeltem fel, de legbelül majd szétvetett az idegesség és az izgatottság. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esett le az állam a látványtól. Rengeteget, sőt, még annál is többet változott fél évezred alatt, de arcának vonalai ugyanolyanok voltak, mint 900 éves korunkban, amely emberi években kilencet jelölt.
Haja kissé csapzott volt, de tökéletes kereted adott enyhén beesett arcának. Szemei sötéten meredtek enyéimbe, mellkasa fel-le járt a futástól, ruhái kuszán, mégis tökéletesen álltak rajta. Enyhén kirajzolódó izmai megfeszültek, mikor ökölbe szorította tenyereit. Biztos vagyok benne, hogy Ő is végig mért engem, ha csak egy pillanatra is, de megtette.

- Soyeon -hangjában semmi kedvesség, boldog viszontlátás nem volt érzékelhető, de azon lepődtem volna meg, ha ez megtörténik.
- Sehun -tartottam a szemkontaktust, miközben ugyanolyan beszédstílusban ejtettem meg 'köszönésemet'.
- Szervusz, Sehun.
- Nona, Nari -mindketten egy-egy biccentést kaptak válaszul, majd ismét rajtam állapodtak meg sötét íriszei.
- Hát ők kicsodák? -biccentettem fejemmel a mögötte tornyosuló fiú hadra.
- A falkám -állt el előlük, majd mutatott végig a csürhén.
- 12 fiú egy falkában. Szép, mondhatom -Nari csípős megjegyzését Sehun azonnal ignorálta, majd felvéve alaphelyzetét rám tévedtek szemei.
- Minek köszönhetem a hirtelen üzenetedet? -tette fel kérdését, amire még nem dolgoztam ki a tökéletes választ.
- Gondolom arról már tudsz, hogy édesapám meghalt -húztam ki magam, próbáltam megtartani magabiztosságom, pedig legbelül féltem attól, hogy vissza fogja utasítani a 'felkérésemet'.
- Igen. A hírek gyorsan terjednek a vérfarkas klánok köreiben -felelte hetykén, miközben testsúlyát egyik lábáról a másikra tette.
- Akkor nyilván arról is tudomást szereztél, hogy háború van készülőben -kijelentésemre rám kapta szemeit, amikben értetlenség tükröződött. Közelebb lépett, miközben egyik szemöldökét megemelte.
- Miféle háború? -hangja teljes meglepettséget sugárzott, amit nem tudtam hova tenni. A környező törzsek mind tudtak a véres küzdelem közeledtéről, pont Ő ne tudna róla?
- Gyerekek, ezt inkább bent kéne megvitatni. Kitudja, hogy kik ólálkodnak idekint -intett le minket Nona, majd gyanakvó pillantásokkal illette a körülöttünk elhelyezkedő fákat, s bokrokat, majd kinyitotta előttünk a ház ajtaját.
Sehun, mint aki csak otthon járkált volna, elindult befelé, őt pedig társai követték. Utoljára még hátrapillantottam, majd erősen becsapva magam után a vasajtót, a többiek után mentem.


******


- Essünk túl rajta -dobta le magát unottan az egyik székre, én pedig szememet megforgattam, majd hellyel kínáltam vendégeinket. Beléjük legalább szorult egy kis illem és figyelmesség.
- Szóval, édesapám halála után, fiú leszármazott híján megörököltem a törzsfőnöki kinevezést. Eddig semmi probléma nem volt, minden ment a megszokott kerékvágásban. Népem élete nyugodt volt és gondtalan. Ám pár éve megváltoztak a dolgok. Az emberek ismét szagot fogtak, ismét kezdtek hinni a létezésünkben. Ezt a sok zöldfülű farkas viselkedése és kihágásai is tetőzték. Nem régiben az emberek bizonyítékhoz jutottak, de akkor még nem lehettünk benne biztosak, hogy mennyire hisznek a szemüknek és, hogy jelentenek-e ránk különösebb veszélyt. Viszont most már tisztában vagyunk vele, hogy veszélyesebbek, mint hittük.
- Ezt hogy érted? -jött a kérdés az egyik vendégtől, kinek kérdésére még Sehun is előre dőlt a székében.
- Úgy, hogy az emberek kifejlesztettek egy szérumot, amelynek segítségével képesek elvenni az erőinket. De ennek van egy rosszabb fajtája is. Amely nem csak, hogy megfoszt minden természetfeletti erődtől, de belülről felemészti a tested, majd pár nap múlva porrá hullasz tőle. Tudom, láttam, hogy mire képes ez az ördögi szer. Az emberek állatokon kísérletezik ki, és már nem egyszer kapták el, és végezték ki így a falkám tagjait. Ezt nem hagyhatjuk. Segítened, segítenetek kell nekem és a klánomnak. Itt most a ti életetekről is szó van. Csak arra kérlek, hogy segíts nekem a harc előkészületeiben. A legtöbb harcosom délen van, ott segédkeznek az elesett testvéreinknek. A fiatalok pedig képzetlenek. Egyedül nem tudom végig vinni ezt a harcot -feszült csend telepedett le a szobában, én pedig próbáltam rendellenesen dobogó szívemet stabilizálni. Féltem attól, hogy mondandóm üres fülekre talált.
Mindenki maga elé bámult, valakin láttam, hogy teljes zavar honolt benne, valaki azt is elfelejtette, hogy fiú-e vagy lány.
- Induljunk -állt fel nagy hévvel Sehun, viszont senki sem mozdult meg, mindenki elvolt foglalva a gondolatai rendezgetésével.
- Sehun -Nona kedvesen szólította meg, ám a feldúltnak tűnt ifjú megfordult, majd kivetette erejét Nonara, aki összekuporodott a földön, s erősen zihált, miközben aprókat nyögött.
- Sehun! -förmedtem rá, majd odarohantam hozzá pár másodperc alatt, s leszorítottam a földre. Tudtam, hogy ezután visszafordíthatatlan lenne az ereje, és meg is lepődtem azon, hogy az évek során nem tudta legyőzni a benne dűlő viharokat.
- Hogy merészeled? -szűrte fogai közül keményen, de nem tudott meghatni. Aki a családomat bántja, azt képes vagyok megölni is. Viszont..Sehun is a családomhoz tartozik.
- Hagyd abba, és elengedlek -súgtam neki én is mérgesen.
Erejét visszaszorította magába, majd dühe kezdett elpárologni. Szépen, lassan elengedtem, majd hátráltam tőle. Alig, hogy párat léptem hátra, mind a 11 fiú köré állt és felsegítették.
- Nem hittem volna, hogy még mindig elő szokott törni -motyogtam elhűlve.
- Ez legyen az én gondom -köpte nekem szavait, és be kell vallanom, hiányzott már ez a viselkedés az életemből.
- Ahogy akarod. Viszont azt nem fogom hagyni, hogy elmenj, s cserben hagyj.
- Pedig rám ne számíts. Ez a te dolgod, én már nem tartozom ide -nézett rám keményen, de mintha egy apró szomorúság is megcsillant volna fekete szembogaraiban.
- Valóban? Ha jól tudom, akkor nagyon is sokat köszönhetsz ennek a törzsnek! Befogadott, felnevelt, megtanított a vadászat és az életben maradás minden apró fortélyára. Itt kezdődött meg a valódi életed, itt lettél azzá, aki most vagy! -csaptam az előttem lévő asztalra. Felidegesített a tudat, hogy megtagadja mivoltát.
- Az apád felnevelt engem, de senki nem kérte erre. Az apád tanított, pedig senki nem kényszerítette rá. Az apád segített nekem, hogy megtaláljam az utam, viszont én sose követeltem tőle ezt. Ezek fényében nem vagyok adósa senkinek, főleg nem neked -még jobban felidegesített, ha ez még lehetséges volt. Talán azzal, ahogy a múltról beszélt, talán azzal, hogy félig-meddig igaza volt.
- Ne miattam tedd meg, hanem az apámért..az apánkért. S a népünkért -épp indulni készült, mikor..- Vagy legalább a bosszúd beteljesüléséért -hirtelen megfeszült, majd hátrapillantott válla felett.
- Mit mondtál?
- Jól hallottad. Az emberek, akik kiakarnak minket irtani, azoknak a leszármazottjai, akik végeztek a szüleiddel. Ezért dolgoztál annyit, nem? Mindig is bosszút akartál állni miattuk, nem? Most itt a lehetőség. De, ha te ezzel nem akarsz élni, az a te dolgod -rántottam meg a vállam mit sem törődőnek tettetve magam.
Sehun csak maga elé meredt, nem mozdult, nem emelte fel tekintetét a koszos fapadlóról, nem próbált meg lehurrogni. Most láttam először rajta a tehetetlenséget.
- Sehun? Mi legyen? -kérdezte halkan egyik csapattársa.
- Tao, most maradj csendben -csitította el az egyik fiú, akinek telt ajkai nyelésre késztettek.
- Nona -szólítottam meg, végre megnyugodott dadámat. Rám kapta tekintetét.- Kérlek, kísérd Sehunt a régi szobájába, a fiúknak pedig adj megfelelő szállást - Nona bólintott egyet.- Holnapig kapsz haladékot, hogy átgondold a válaszodat. Reggel elmegyek, és megmutatom azt a területet, ahol vadászni lehet, addig pihenjétek ki magatokat, és persze érezzétek otthon magatokat -hol Sehunra, hol a fiúkra pillantottam. Ők biccentettek egyet, azt jelezvén, hogy felfogták és semmilyen módon sem akarnak ellenkezni. Nona odasietett hozzájuk, majd kicsit noszogatva, de rátudta venni a kábult fiúkat a mozdulásra, így ketten maradtunk a szobában. Én és Nari.

- Ez egy őrült tett volt, ugye tudod? Biztos vagy benne, hogy jól fog ez elsülni?- megértettem Nari aggodalmának kiváltó okát, de már nem tudtam meg nem történtté tenni. Vállalnom kellett a tettem következményét, de az még várat magára.
- Ne aggódj! Minden rendben lesz, majd meglátod. Mire megtudja az igazat, addigra már túl leszünk az ütközeten -végül elindultam szobám felé, még gondolkodtam Sehunon, majd nyugovóra tértem.



- Sehun -

Nem hittem a fülemnek. Végre beteljesíthetem a sorsomat? Végre bosszút állhatok azoknak a leszármazottjain, akik elvették tőlem Őket? Eldöntöttem. El kell fogadnom Soyeon ajánlatát. Ha végre megteszem, amit meg kell, amire rendeltettem, akkor végre örökre lezárhatom magamban a múltamat, és megszabadulhatok ettől a helytől, s Soyeontól is. Túlságosan is a szívemhez nőtt, mikor kicsik voltunk, és ahogy ma megláttam, elindult bennem valami, aminek nem lett volna szabad. Mi csupán fogadott testvérek voltunk egymásnak, így mindig is ridegen bántam vele. Ám az idő elteltével megváltozott, és kikupálódott. Nem! Nem engedhetek a csábításnak. Az, hogy bevésődött nekem, nagyban befolyásolta azt a döntésemet, hogy kiváltam a törzsből, majd saját utamra léptem. Az egyetlen célom mindig is az volt, hogy bosszút álljak az embereken. Ez éltetett mindig is. Csakis egy dolog miatt tértem vissza. Fogadott apám megkért engem, mikor távoztam, hogyha Soyeonnak bármikor szüksége lenne rám, látogassak vissza régi törzsembe. De azt nem kötötte ki, hogy teljesítsem is azt, amit kérni fog tőlem. Én pedig inkább megkímélem magam a felesleges harcoktól, hacsak annak nincs valami tétje. Viszont így, hogy azok a mocskok állnak velünk szemben, minden fordulatot vett. Az viszont aggasztott, hogy újdonsült falkámat is bele kellett ebbe kevernem.

- Sehunah -nyitott be Luhan a szobámba, miközben próbáltam felfogni a ma történteket.- Ideje lenne végre elmesélned, hogy mi folyik itt. Ki ez a lány? Ki volt az apja? Mi történt a családoddal? Ki vagy te? -húzódott beljebb, majd mögötte a többiek is betolongtak az apró helyiségbe.
- Igazad van. Ideje fényt deríteni a múltamra -vettem egy mély levegőt, majd szemeimet kinyitva 11 szempár vizslatásának nehézkes elviselése közben kezdtem bele életem feltárásába.

Prolog

- 1000 évvel ezelőtt -


- Ne menjetek messzire! 
- Rendben, anya! -integettem nagy hévvel a házunk előtt magasodó dombtetőről, majd megpördültem tengelyem körül, s a tőlem pár méter távolságban álló fiúhoz loholtam. Képességemnek köszönhetően a másodperc egytized töredéke

alatt előtte termettem, és széles mosollyal arcomon meredtem bele semmitmondó tekintetébe. Már megszoktam a viselkedését, és kezdtem az Ő szemszögéből is megérteni a világot. Rezzenéstelen arc, üres tekintet és kimért testtartás. Ellenben vele, én egy örökmozgó, hiperaktivitással és örök mosolygással megáldott lány voltam, akit nem érdekelt sem a múlt, sem a jövő, csak és kizárólag a jelenre koncentráltam, és mindig önfejűen cselekedtem, ezt beláttam mindig is. Olyanok voltunk, mint a tűz és víz. Csak bántják a másikat, mégsem tudja senki sem elképzelni őket a másik nélkül.

Addig-addig néztünk farkasszemet, míg azt nem vettem észre, hogy kitért előlem, és egy könnyed mozdulattal ugrott fel a fa tetejére. 
- Ah, hagyd már ezt abba! Inkább mond meg, hogy mit akarsz játszani. Mit szólnál mondjuk, ha embereset játszanánk? -kérleltem, de mikor kimondtam az utolsó két szót, teste megdermedt, majd azonnal leugrott elém.
- Megőrültél? Soha, de soha többet ne mond ki előttem ezt az ocsmány szót! Hányingerem van -köpte szemembe szavait, amiket jogosnak is éreztem, nem épp ésszerű ötletem miatt.
- Ne haragudj, Se ..
- Nem érdekel a bocsánatkérésed. Mikor tanulod mér meg, hogy előbb kell gondolkodni, aztán beszélni? -talán akkor, csak akkor láttam ennyire szókimondónak, mikor felbosszantottam valamivel. -Amúgy sem érdekelnek a kisded játékaid. Most elmegyek -fordult meg, de azonnal utána nyúltam.
- Mégis hova? -halkan beszéltem, de tisztán lehetett hallani, ahogy kérdésem végén megremegett vékonyka hangom.
- Gyakorolni -rántotta ki erősen karját gyenge ujjaim fogsága közül.
- De, hisz egész nap gyakoroltunk. Végre kaptunk egy kis kimenőt, használjuk ki! -próbáltam lelkére beszélni, de már számtalanszor szembesültem a rideg valósággal, miszerint Neki nincs olyanja. 
- Te azt teszel, amit akarsz. S én is ugyanígy. Neked fogalmad sincs, hogy nekem mennyi minden múlik ezen -hátra sem fordult. Még csak egy megvető pillantásra sem méltatott. Szívem összeszorult mondandója hallatán. 
- Figyelj ..
- Nem! -fordult hirtelen felém, így kemény tekintetével találtam szembe magam. - Te figyelj rám! -lassan közelített felém, én pedig Vele párhuzamosan hátráltam. - Hagyj engem békén! -tudtam, hogy mi szokott ilyenkor történni vele, mégsem tudtam soha elfogadni az ilyenkor látottakat. - Nem érdekel a mondandód! Te csak egy kislány vagy, aki rettentően felelőtlen és gyerekes! Szállj le rólam! -szemeimet összeszorítottam, mert tudtam, tudtam ...
- Áhhhhh! -kétségbeesett kiáltása visszhangzott az elhagyatott erdő legmélyén. Gyomrom összezsugorodott, könnyeim megállás nélkül folytak végig arcomon. 
- Mindjárt vége lesz -suttogtam, de csupán csak magamnak. 



A hirtelen rám törő emlékképek ellepték zavaros elmémet, s újra lejátszottam magamban gyermekkorom kellemes, és kevésbé kellemes pillanatait. Fejem felemeltem térdeimről, s csak hallgattam a madarak édes csicsergését. Ők voltak az egyetlen társaságom napközben, mikor épp nem teendőimet végeztem. Ők voltak azok, akik megszínesítették az itt élés szürke és unalmas képkockáit.

- Soyeon, hát te itt vagy? -hallottam meg daduskám meglepődött hangját. -Siess, drágám. Hamarosan..
- Megérkezik, tudom -tápászkodtam fel, majd leporolva nadrágom néztem végig még egyszer az elbűvölő tájon.
- Sokat voltatok itt -lépett mellém Nona, s ő is elmerengett a csodás kilátáson. - De ma újra látni fogod. 500 év hosszú idő, biztos Ő is megváltozott -nézett rám, pont mikor én is ugyanezt tettem. Apró mosoly kúszott fáradt arcomra, majd visszaemeltem tekintetem a legelésző őzekre, miközben válaszoltam.
- Ugyan, Nona. Te is tudod, ahogy én is, hogy Ő sose változik meg. Hiszen, Ő .. Oh Sehun -nevét jó pár éve nem koptattam már, de most elkapott az izgatottság, ahogy belegondoltam, hogy nem sokára ismét láthatom Őt. Azóta felnőttünk, mindkettőnknek kirajzolódott a jövőképe, mindketten sokat szenvedtünk, de még többet küzdöttünk. S most a sors úgy hozta, hogy együtt kell működnünk. Együtt kell megvédenünk a völgyet, hol apáink, a népünk, s mi is éltünk, felcseperedtünk.

Szereplők:

• Oh Sehun
• Lee So Yeon
• EXO tagok