Chapter 2.

- Sehun -

- Nem is tudom, hogy hogyan kezdjek hozzá -sóhajtottam egy mélyet. Éreztem, hogy felfognak szakadni régen beforrt sebeim, de meg kellett tennem. Nem hagyhatom őket kétségek közt hánykolódni. Ennyivel tartozom nekik, ha már mellém szegődtek, és rám bízták a sorsukat.
- Figyelj, Sehun. Igaz, hogy nem régiben lettünk egy falkává, de illene legalább a vezetőnkről az alap információkat tudni. Ha nem szeretnéd elmondani, mi azt is megértjük. De be kell látnod, hogy egyszer túl kell esnünk ezen a beszélgetésen, márpedig, ha azt nézzük, ennél jobb időpontot keresve sem találnánk rá - Jongin óvatosan érintette meg vállamat, éreztem némi együttérzést a részéről, bár a sürgetést is. Jongin volt a másik hidegvér a csapatban rajtam kívül. Mint mindig, most is igazat adtam neki.
Bólintottam egy aprót, majd megköszörültem kiszáradt torkomat, s belekezdtem.
- 3000 éve a szüleim úgy döntöttek, hogy elhagyják falkájukat, s letelepednek a völgyhöz közeli faluban. Semmi másra nem vágytak, mint nyugalomra és hétköznapi életre. Megunták a sok értelmetlen öldöklést, mások előtti meghunyászkodást, azt, hogy valakitől folyamatosan függtek. Új lakóhelyükön próbálták eltitkolni, hogy mik is ők. Munkát vállaltak, tisztességesen megdolgoztak minden egyes falatért, ami az asztalukra került, nem próbáltak embert ölni, nem sóvárogtak vadállatok, s emberek húsa után. Minden egyes állati ösztönt elnyomtak magukban. Két évtized múltán érezték magukat elég felkészültnek arra, hogy gyermeket vállaljanak. Ez voltam én. Sosem próbálták meg titkolni előlem, hogy milyen vér csörgedezik ereimben, felesleges is lett volna, hiszen lassan öregedtem, kitűnő szaglással rendelkeztem, megfelelő koordinációs képességekkel és a koromhoz képest jóval komolyabban is viselkedtem. Ám az erőm messze meghaladta azoknak erejét, akikkel valaha is találkoztak hosszú életük során. Bajok voltak az önkontrollommal, gyorsan fellehetett bosszantani, s olyankor elképesztő erők szabadultak fel bennem. 500 éves lehettem, mikor a tüneteim erősödni kezdtek, s önkívületi állapotba kerültem. Sosem voltam társasági ember, kerültem az embereket, nem éreztem sose magam közülük valónak, hiába is győzködtek szüleim az ellenkezőjéről. Ezen a napon az egyik társam kihívott egy verekedésre. Elfogadtam, de magamban kacagtam az ötleten, hisz esélye sem volt a győzelemre. Játékos kis összezördülésnek tűnhetett a szemtanúk számára, ám mikor a kihívó fél elkezdte édesanyámat szapulni, elborult az agyam. Sötét erőm kitört, s én nem tudtam mit tenni vele. Fekete köd szállt ki testemből, amely magától megtalálta az általam gyűlölt személyt, majd kezeit, lábait elkapva szétfeszítette. A pillanat hevében egy egyszerű mozdulatsor elvégeztével ketté téptem a gyerek testét. Ez volt az első alkalom, hogy embert öltem, s ez volt az első alkalom, mikor emlékeztem is tettemre. Azonnal visszanyertem erőmet, és észbe kaptam. Mindenki elhűlve meredt rám, félelemmel megtelve húzódtak messzire tőlem. Amilyen gyorsan csak tudtam, elfutottam. Nem mertem hazamenni. Nem mertem szüleim elé állni. Tönkre tettem a békés életüket, tönkre tettem egy másik család életét, mindent. Akkor először átkoztam azt, hogy más voltam, mint a körülöttem élők -hangom elcsuklott egy kicsit. Rossz volt ezeket újra felidézni. Azokat a rémült tekinteteket, amelyek szinte átégették mellkasomat, áthaladtak bensőmön egészen a hátamig.
- És ezek után? Hova mentél? -kérdezte Xiumin érdeklődve.
- Oda mentem, ahol mindig is megnyugodtam. Ahol otthon éreztem magam. Az erdőbe.
- A szüleid? -Baekhyun aggódva kérdezett rá.
- Csak pár nap múlva mertem haza állítani. Addig jól megvoltam egymagamban, de tudtam, hogy nem bujkálhatok örökre. Szembe kell néznem tettem következményével. Viszont, mikor visszamentem a faluba, megdöbbentettek a látottak. Az egykor boldog falucska teljesen megváltozott. Sehol sem láttam egy lelket sem, amíg átsétáltam a főbb utakon egészen a házunkig. Ami ott fogadott, letaglózott. A kerítésünk egy-két helyen megritkítva, éppen hogy csak megállt, az udvarban minden szanaszét hevert. Nem mertem arra gondolni, hogy mi történhetett, az egyetlen dolog, ami eszembe ötlött, túlságosan is hihetetlennek hatott. Remegő lábakkal indultam meg szétvert ajtónk felé, s egy mély levegőt véve benyitottam. A látványt, ami fogadott sosem fogom elfelejteni. Mikor lecsukom szemeimet mindig felvillannak azok a borzasztó képek. Édesanyám a földön feküdt, arca alig volt felismerhető, körülötte mindenhol vér volt, aminek egy része egykor szépséges arcára száradt. Édesapám ugyanabban az állapotban feküdt rajta. Ahogy belenéztem üveges, kiszáradt szemeikbe, az enyémek könnyekkel teltek meg. Megbecstelenítették a tekintélyüket. Megfosztották őket fenséges mivoltuktól. Akkor ott, a feldúlt aprócska házunkban, ahol minden szanaszét hevert, minden emlékem, minden olyan dolgom, ami valaha az életem része volt, s még a szüleim is, a drága szüleim is élettelenül feküdtek lábamnál, megtörtem. Látásom elhomályosult, vállaim fel-le jártak a rám törő hisztérikus zokogás végett. A levegő nehezen telepedett felzaklatott gyermeki szívemre, sosem éreztem még ilyesfajta fájdalmat életem során, mint aznap. A ház televolt a vér, a halál szagával, elkeveredve az emberek árasztotta bűzzel. Akkor és ott megfogadtam, hogy bosszút állok az embereken. Lehet, hogy rosszat cselekedtem, de akkor is csak egy gyermek voltam. Elvettek tőlem mindent, és ezt nem hagyhatom büntetés nélkül.
- Végül..mit..tettél? -elhalt hangon szólalt meg Lay, miután percekig csak lecsukott szemmel ültem az ágyon, hüvelyk-és mutatóujjamat orrnyergemre szorítva.
- Eljöttem. Nem volt már miért ott maradnom. Be kellett látnom, hogy nem voltam olyan erős, hogy megbosszuljam rokonaim halálát. És lássuk be, annyi lelkierőm sem volt abban a pillanatban, hogy támadáson gondolkodjam.
- Hogy találkoztál Soyeonnal? -Kris megszokottan nyugodt volt, nem is vártam mást tőle.
- Az erdőben bolyongtam, gondolataimba merülve. Nem ettem, nem ittam semmit napokig. Teljesen kiszáradtam, erőm elhagyott. Szinte az utolsókat rúgtam a sötét erdő legmélyebb, elrejtett zugában, mikor Soyeon apja rám talált. Nem kérdezett tőlem semmit, nem noszogatott, csak elhozott hozzájuk. Kaptam szállást, ételt és italt. Mikor másnap felkeltem, egy hatalmas szempárral találtam szembe magam. Meglepődtem azon, hogy Soyeon a legelső pillanattól kezdve kedves,és barátságos volt velem. Mindig kereste a társaságomat, bugyuta kérdéseket tett fel, és arról mesélt, hogy ő akar lenni a legerősebb farkaslány a világon. Sose vettem őt komolyan, mindig elkergettem és rideg voltam vele.
- Tudta, hogy mi lakozik benned?
- Igen, Suho. Mivel többször is kibocsátottam rá az erőmet, tudta.
- Hogy? -egyszerre horkantak fel, amit vártam is.
- Nem egyszer bosszantott fel, olyankor pedig, mint megtudtátok, nem tudom visszafogni magam.
- Akkor ez az erő volt az, ami ma ismét feltört belőled? -bólintással válaszoltam Chanyeol kérdésére.
Felálltam helyemről, majd az ablakhoz sétáltam. Farkasszemet néztem a fák rengetegével.
- Segíteni fogunk Soyeonnak -szólaltam meg végül. - Meg kell lakolniuk az embereknek. Remélem -visszafordultam feléjük, mind engem néztek.- Hogy számíthatok rátok.
- Persze, Sehun. Te vagy a falkánk vezére. Azt tesszük, amit parancsolsz nekünk.
- Luhannak igaza van. Mi már egyek vagyunk. Mindenben támogatunk téged és segítünk neked - jött oda hozzám Chen, s végig simított vállamon.
- Köszönöm -suttogtam, majd alvásra intettem őket. Késő volt, másnap sok dolog várt ránk, pihenésre volt szükségük. Rengeteget kutyagoltunk, hogy ideérhessünk. Ők sose mondanák ki, de tudom ,hogy meghökkentettem őket, és bizton állíthatom, hogy aggódtak értem. Pedig nem volt rá szükségem. Tudtam, hogy jól döntöttem, és akármilyen nehéz is lesz, lefogom győzni a bennem lakozó démont.




- Soyeon -

Reggel, mint mindig, korán keltem. Rendbe szedtem magam, körülnéztem a házon belül, majd a birtokon is körbejártam. Minden nyugodt volt, de idegesített a tudod, hogy itt hamarosan véres ütközet veszi kezdetét. Ha tehettem volna, megelőztem volna mindezt, de nem sejtettem azt, hogy mire képesek az emberek. Sose hittem volna, hogy egyszerű halandók miatt fog fájni a fejem. Apám biztos nevetne most rajtam. Bárcsak itt lenne velem, és anya is. Hiányoztak nagyon, de nem gondolhattam mindig rájuk, és arra, hogy mi lett volna, ha..
Eléggé megéheztem tanakodásom közben, így vadászni indultam. Rutinosan, minden komplikáció nélkül terítettem le egy erős vadkant, majd széttéptem apró cafatokra, s befaltam. Eggyel kevesebb gondom maradt a mai napra. Miután kicsit pihentem, elindultam haza. Ma be kell avatnom Sehun falkáját az itteni dolgok menetébe. Elég volt egy apró ballépés, és az emberek azonnal lerohantak volna minket. Ezt meg kellett gátolnom.
- Igazán hagyhattál volna nekem is pár falatot -állt előttem karba tett kezekkel Nari a dombtetőn.
- Tudod, hogyha ideges vagyok, akkor sokat eszek -rántottam meg vállaim, majd én is megtámaszkodtam az óriási tölgyfán.
- Te mondtad, hogy minden rendben lesz, akkor meg miért idegeskedsz? -ugrott fel az első faágra.
- Te is láttad, hogy mi volt tegnap este. Sehun még mindig kiszámíthatatlan az ereje miatt -ugrottam egy ággal fentebb, mint Nari.
- Igen -sóhajtott.- Azt hittem, egy bizonyos kor után majd kinövi -már felettem is termett.
- Esélytelen. Ami benne lakozik, az teljesen más, mint egy szimpla természetfeletti erő. Még apám sem tudott rájönni, hogy mi lehet ez -egy ugrás a részemről.
- Még bajt hozhat a fejünkre -ugrott Nari az utolsó ágra.
- Ennél is nagyobbat? -tettem fel költői kérdésemet, miközben mellé értem.
Nari nem válaszolt, csak előre bámult, akárcsak én. Elmerengtem azon, hogy mi lesz velünk, ha eljön a nagy nap. Elgondolkodtam azon, hogy hogyan is tudnám  legkevesebb halottal megúszni mindkettőnk oldaláról. Tanácstalan voltam. Két dolog is rám zúdult. Sehun és a titokzatos ereje, és a nagy összecsapás is, ami alól nem tudtam kibújni.
- Jó reggelt! -egy ismeretlen, mégis már hallott férfi hangra lettünk figyelmesek, azonnal visszaugrottunk a földre. A telt ajkú fiú volt az, aki tegnap csendre intette egyik társát. Egzotikus és érdekes fiúnak tartottam őt az első perctől, de nem különítettem neki nagyobb figyelmet.
- Neked is. Remélem, elégedettek vagytok a szállásotokkal -sétáltam elé, közben elköszöntem Naritól, hirtelen éhségre hivatkozva ugyanis eltűnt, bár furcsálltam kipirosodott arcát. Erre még biztos visszafogok térni nála.
-Semmi okunk nincs panaszra. Csupán azt szerettem volna megtudakolni, hogy merre mehetnénk vadászni. A többiek éhesek, és egyre nehezebb őket egy helyen tartani -vakarta meg tarkóját, majd féloldalas mosollyal nézett végig rajtam. Feszélyezve éreztem magam. Zavart, hogy ennyire gátlástalanul bámult, holott semmi közöm nem volt a témához.
- Értem. Szedd össze a többieket, és egy óra múlva találkozunk ugyanitt..
-..Jongin -segített ki, mikor látta tehetetlenségemet.
- Jongin -ismételtem meg, elbambulva, mit ő megmosolygott.
Míg ő elsietett csapatáért, én utána néztem Sehun problémájának. Nem találtam semmit sem a könyvtárunkban, bár azzal is tisztában voltam, hogy Sehun nem fogadta volna el a segítségemet. Sosem szerette, ha gondoskodtam róla, vagy segíteni akartam neki. Na, nem mintha miatta tettem volna. Csupán azért akartam megoldani a problémáját, hogy biztos ne legyen baj vele az ütközet során. Ám Nona közölt velem egy olyan dolgot, ami esetleg segíthetne.


****


- Itt vagyunk! -állt elém az egész horda.
- Hol a kaja? -ugrott elém egy magas fiú.
- Tao! -sóhajtott a babaarcú fiú, majd grabancánál fogva elráncigáltam előlem.
Fura fiúk.
- Látjátok azt a göcsörtös fát? -fordultam meg, majd mutattam a girbe-gurba fára jó pár kilométerre. Hümmögtek válaszul. - Onnantól az erdő sűrűéig vadászhattok -mire végig mondtam, már átváltozott állapotban voltak, s el is tűntek, mint a kámfor. Megcsóváltam fejemet, majd leültem a fűbe, és vártam arra, hogy visszaérkezzenek.
- Te nem vagy éhes? -szólaltam meg, mivel érzékeltem egy másik farkas jelenlétét a hátam mögül.
- Már ettem -ült le mellém.
- Korábban kelsz, mint én? Nem változtál semmit -húztam mosolyra ajkaimat.
- Te sem. Ugyanolyan gyerekes vagy és öntörvényű, mint voltál -kezdte csipkelődését. Jól esett. Tényleg.
- Köszönöm -húztam ki magam. Ezt nála bóknak kell venni.
- Mikor kezdjük a gyakorlást? -meredt előre. Ezzel a kérdésével alátámasztotta azt, hogy segít nekem..nekünk. Megnyugodtam.
- Holnap. Ma még azt akarom, hogy szokják a társaid az új környezetet. A sajátjaimnak már szóltam, hogy új tanítóik érkeztek, izgatottan várják.
- Ilyenek ezek a fiatalok -sóhajtott egyet.
- Mintha te olyan idős lennél -forgattam szemeimet.
- Sok mindent megéltem már -közölte rideg hangnemben. Mintha nem tudtam volna magamtól.
- Figyelj, arra gondoltam, hogy..valahogyan le kell küzdenünk a benned lakozó sötétséget. Esetleg tudok segíteni. Pár nap múlva egy gyógyító érkezik hozzánk, hogy megvizsgálja a gyógyulóban levő harcosaimat. Megnézhetné ezeket -böktem jobb karján ékeskedő fekete tetoválására.
- Nem hinném, hogy újat tudna mondani. Sok mindenki megvizsgált már, de senki nem látott még ehhez hasonlót..soha -húzódott arrébb érintésemtől.
- Csak próbáljuk meg, kérlek -hangom ellágyult, őt megérintő kezem pedig esetlenül hullott magam mellé a fűbe.
- Majd még átgondolom -sóhajtott, majd folytatta merengését.
- Rendben, de semmit sem vesztesz azzal, ha belemész.
- Csupán a büszkeségemet. Nincs szükségem a pátyolgatásodra -nézett rám szúrósan. Mint gyerekkorunkban, most is álltam a tekintetét.
- Csak biztosítani akarom a csapatom épségét a harc alatt. Nem jönne jól, ha rájuk támadnál.
- Köszönöm a bizalmat.
- Benned bízom..többé-kevésbé. De tudod te is, hogy kiszámíthatatlan vagy.
- És mégis csak rám számíthatsz -mondandójából sugárzik az arrogancia és a képmutatás.
- Ha lenne más, hidd el nem folyamodtam volna ehhez a megoldáshoz -felálltam, nem akartam belebonyolódni ebbe a veszekedésbe. Elindultam visszafelé, mikor megállított. Csuklómat erősen megszorítva vett rá, hogy ránézzek.
- Ne tégy úgy, mintha még te tennél nekem szívességet -sziszegte.
Már készültem arra, hogy ismét meg kell állítanom kitörésében, de nem volt rá szükség.
- Itt még mindig én vagyok a vezető, ezt ne feledd! -téptem ki karomat szorításából. Cinikusan felnevetett, én pedig fogtam magam és betrappoltam a házba. Felidegesített a nagyképűsége. Nehogy azt higgye, hogy hagyom magam, mint régen. Én már nem az a kislány voltam, akit akkor bántott szavaival, amikor csak akart.

Aznap már rá sem néztem. Bent maradtam a szobámban, s bámultam ki az ablakomon. Láttam, ahogy a többiek visszatérnek a még mindig a fűben ülő fiúhoz. Láttam, hogy beszélgettek, majd Sehun idegesen rámarkolt hajára. Befelé tartott, mögötte a 11 fiúval. Pár perc múlva kopogásra lettem figyelmes.
- Ki az? -kérdeztem, nem szokványos az, hogy bárki is zavarjon.
- Soyeon? Jongin vagyok -neve hallatán nyeltem egyet. Mit akar ő itt? Ha már valaki zavarni akart, akkor az minimum Sehun lehetne, hogy bocsánatot kérjen, bár arra aztán várhatnék még 5000 évet is. - Engedj be, kérlek!