Chapter 3.

- Soyeon -

Eltöprengtem, de nem tudtam jó indokot találni arra, hogy miért ne engedjem be Jongint. Aprót fújtatva nyitottam ki neki az ajtómat. Mikor szembe találtam vele magamat, meglepődtem. Karba tett kezekkel állt, féloldalasan az ajtófélfához dőlve. Mikor megpillantott felfele görbült dús ajkának széle. Ellökte magát kényelmesnek tűnő pozíciójából, majd besétált mellettem. Lopva körülnéztem a sötét folyosón, nehogy valaki is szemtanúja legyen annak, hogy egy, voltaképp idegen fiút engedtem be magamhoz. Ez nem vetne jó fényt a törzsfőnökre.
- Minek köszönhetem a látogatásodat? -fordultam felé, miután becsaptam vasajtómat. A házban az összes ajtó vasból készült, némelyik ablakot rács védte. Szükség volt a megfelelő óvintézkedésekre ezekben az időkben.
- Csak megszerettem volna tudni, hogy miért tűntél el olyan hirtelen -mondandója végén megfordult, s mint ahogy én ezek előtt, most ő is kikémlelt ablakomon.- Szép innen a kilátás. Sokat nézelődsz innen? -nem fordult hátra, de az ablakban láttam arcának tükörképét. Felém nézett.
- Először is, azért jöttem el, mert dolgom volt -hazudtam egy aprót, közben helyet foglaltam ágyam szélén.- Másodszor pedig, igen. Sokszor megnyugtat, és segít a gondolkodásban. Mikor kinézek az ablakon, azokat a helyeket látom, ahol gyermekkoromban sok tapasztalatot, és emléket szereztem.
- Sehunnal? -teljes testével fordult felém. Meglepett a hirtelen kérdése, nem voltam felkészülve ilyen jellegű beszélgetésre.
- Sehun..- sóhajtottam egy mélyről jövőt.- Mindig is furcsa gyerek volt. A farkas kölykök nagy része játékos, és eleven. Ő mindig rideg, és távolságtartó volt. Sose hagyta, hogy nézzem, miközben edzett. Legtöbbször megtartotta hidegvérét, kivéve akkor, mikor megvadult.
- Arra gondolsz, ami benne lakozik? -mutatóujjával az ágy felé bökött, ebből rájöttem, hogy azt kérdezi, leülhet-e. Biccentettem, hogy igen. Leült mellém, hála égnek megtartotta a tisztes távolságot.
- Igen. Fogalmam sincs a mai napig, hogy mi lehet az. Átformálja őt, teljesen kisajátítja. Sosem tudhattam, hogy mikor fog kitörni belőle.
- Azt mondta, hogy többször is rád támadt ilyen állapotban- tudtam, Sehun túl sokat mondott el nekik. Ez mégiscsak magánügynek nevezhető volt.
- Megesett. Először megijedtem, nem tudtam, hogy mi történik vele. Aztán megszoktam, és megtanultam kezelni.
- Azt mégis hogy csináltad?- lepődött meg. Vajon megbízhatok benne, ha már ennyi dologba beavattam?
- Voltak jelei az idézőjeles átváltozásainak -láttam rajta, hogy nem igazán érti mire gondoltam, ezért kifejtettem neki kicsit bővebben.- Onnan tudtam, hogy kifog törni belőle a gonosz erő, hogy a szemei elfeketedtek. Körbe vette valamiféle sötét aura, ami megborzongatott -felidéztem magamban az utolsó ilyen alkalmat, még gyerekkorunkból. Kirázott a hideg az emlékétől is.
- Tegnap ugyan ez volt az oka annak, hogy gyorsan tudtad kezelni a kialakult helyzetet?- meg kellett hagyni, Jonginnak vágott az esze.
- Pontosan. Bár, azért sokat fejlődött az ereje -értetlen pislogást kaptam válaszul, folytattam.- Régen, hatalmas fájdalmak árán tudott csak kitörni belőle a démoni erő. Olyankor mindig befogtam a fülem vagy csendben könnyeztem. Soha. Soha nem hallottam még olyan borzasztó hangot, mint Sehun őrjöngései. Minden egyes erősebb kitörése után keletkeztek a tetoválásai. Az is borzasztó folyamat volt. Napokig égett a bőre, mígnem teljesen kialakultak a minták.
- Oh -Jongin a földet pásztázta. Egy percre megbántam azt, hogy ennyi mindent elárultam Sehunról. Nyilván Ő direkt hagyta ki ezeket az információkat. Mindig is gyűlölte, ha sajnálták. Majdnem annyira, mint magukat az embereket.
- Ezt ha lehet ne mond el Sehunnak. Még talán a segítéségét is visszavonná, ha kiderülne, hogy ezeket elmeséltem -álltam fel.
- Nem fogom, megnyugodhatsz -felállt ő is, majd elém állt.- Remélem, majd rájössz, hogy én barát vagyok -mondta halkan, majd felém nyúlt. Rakoncátlan tincseimet fülem mögé tűrte, s mosollyal az arcán, elhagyta szobámat.
Szemeim tágra nyíltak, szám tátva maradt. Mégis hogy képzelte, hogy ilyen közvetlen lesz velem? Nekem itt szavam van. Én itt valaki vagyok. És ő?
Jongin viselkedése letaglózott. Akármennyire is tűnt érdekesnek, és kedvesnek, rá kellett jönnöm, hogy jobb messziről elkerülnöm őt. Most a háború, és Sehun problémája bőven elég volt nekem.



- Sehun -

Valahogy nem ért meglepetésszerűen Soyeon gyerekes viselkedése. Már megszoktam tőle ezeket, ahogy ő is tőlem a csipkelődéseket. Volt elég időnk kiismerni a másikat, még ha én próbáltam is elkerülni őt. Emlékszem, mikor kicsik voltunk, és ő mindenáron megakarta nézni a gyakorlásaimat apjával. Nekem ez nem tetszett. A bevésődésre való tekintettel, jobb volt megtartani a távolságot. Mindig hatalmas viták törtek ki kettőnk között, apja csak fejét csóválva nézett minket. Mikor mérges volt, mindig felfújta az arcát, én pedig ott hagytam a fenébe. Így visszagondolva, viccesen hangzik az egész, de akkor a legtöbb kitörésem neki volt köszönhető. Azt viszont be kellett látnom, hogy nem kerülhettem el az idők végezetéig.
Úgy döntöttem, hogy elmegyek egy kis terepszemlére, érdekeltek a változások a birtok egyes területein. Kyungsoo erősködött, hogy velem akar tartani, de lebeszéltem róla. Kyungsooról köztudott, hogy rengeteget beszél, amire most egyáltalán nem volt szükségem. Csendben akartam felidézni a régi emlékeket, elmerengni azon, milyen is volt egykor itt élni. Végig sétáltam a mezőn, el a sűrű erdő mentén, majd végül odaértem célomhoz. Egy aprócska tó árválkodott a kihaltnak nevezhető területen, itt gyakoroltam a legtöbbet, egyedül. Ide menekültem magam elől, vagy épp Soyeon elől. Itt idéztem fel mindig szüleim arcát, már csak itt találkozhattam velük. Igazából, csak ennek a helynek az állapota érdekelt. Gondolatmenetem gyorsan megszakadt, léptek zaját hallottam meg magam mögül. Hátrakaptam fejemet, mire egy, a távolban izzó szempárt láttam meg.
- Gyere elő -szóltam oda, hangom nyugodtságot tükrözött, az is voltam. Sejtettem, hogy kivel van dolgom.
- Megakartalak ijeszteni -bújt elő a magában árválkodó bokor mögül. Tisztán éreztem hanglejtésén, hogy megsértődött.
Mosolyra húztam ajkaimat. Ez is ritkán fordult velem elő.
- Lehetetlen dolgot akarsz, Nari -leheveredtem a tó előtt, s bámultam előre.
- Hmm.. sejtettem -heveredett le mellém.
Nem szólt semmit, tudta, hogy lélekben teljesen máshol jártam. A hely nem változott szemernyit sem. Nem mutattam ki, de örültem ennek. Így gyermekkorom egy része megmaradt.
- Miután elmentél, Soyeon sokat járt ide -törte meg a békés csendet Nari. Lefagytam egy percre. Mégis mi oka lett volna ide ellátogatnia Soyeonnak?
- Csend és nyugalom van itt, teljesen össze lehet olvadni a természettel. Ki ne akarna itt eltölteni egy kis időt? -mondandóm úgy hathatott, mintha magamat akarnám meggyőzni, pedig semmi ilyesmi nem hajtott. Csupán logikusan mértem fel a helyzetet.- Nyilván összecsaptak a feje felett a hullámok. Hirtelen vezetőnek lenni, egy ilyen nagy létszámú falkánál..nem könnyű feladat.
- Vicces, hogy Soyeon ugyanezeket mondta nekem, mikor rákérdeztem, hogy hirtelen miért lelkesedik ezért a helyért -kuncogott, holott én nem találtam mókásnak a beszédhelyzetet.- Pedig egyáltalán nem ez volt az oka. Legalábbis a fő oka -nyomta meg az utolsó előtti szót.
Felhúztam egyik szemöldököm, és ránéztem. Bohókás arcot vágott, mint régen, mikor valami rosszat csinált, és Soyeonra kente az egészet. Szokása volt.
- Nem értelek, Nari. És azt sem, hogy mindezt miért mondod el nekem.
- Pedig roppant egyszerű a válasz -állt fel, majd előre kémlelve fejezte be.- 
Miattad járkált folyton ide.
Döbbenten néztem fel rá, mire ő lenézett kitágult íriszeimbe. Elnevette magát, majd eltűnt, mint a kámfor. Fene a képességébe.
 Ezt nem ússza meg. Kiderítem, hogy mire célzott ezzel. Tudnom kell. Viszont, ez semmin sem fog változtatni. Az első a bosszúm, aztán a fránya erőm. Ennek a kettőnek élek. Bosszúálló vagyok, és egy szörnyeteg. Az én társam a magány, s ez így van rendjén.

****

- Sehun!- futott felém Xiumin lihegve. Épp a ház felé tartottam drága tavamtól, kusza gondolataimba temetkezve.
- Mi történt?- igyekezetéből arra következtettem, hogy valami baj történt. 
Gyorsan kapkodta a levegőt, nem tudott egy szót sem kinyögni. Háta mögé pillantottam, s két óriási farkast láttam meg, akik eszeveszett módjára tépték egymást. Hol a fehér bundájú került felülre, hogy a barna. Azonnal tudtam, hogy mi folyik kilométerekre tőlünk. Haragos lettem, kezeimet ökölbe szorítottam, majd kis híján megfulladó társamat kikerülve indultam meg feléjük. Tudtam, hogy ezzel a kettővel még megfog gyűlni a bajom.
- Baekhyun! Luhan!- ordítottam el magam, mikor odaértem a helyszínre, épp akkor ért oda Soyeon is.