Prolog

- 1000 évvel ezelőtt -


- Ne menjetek messzire! 
- Rendben, anya! -integettem nagy hévvel a házunk előtt magasodó dombtetőről, majd megpördültem tengelyem körül, s a tőlem pár méter távolságban álló fiúhoz loholtam. Képességemnek köszönhetően a másodperc egytized töredéke

alatt előtte termettem, és széles mosollyal arcomon meredtem bele semmitmondó tekintetébe. Már megszoktam a viselkedését, és kezdtem az Ő szemszögéből is megérteni a világot. Rezzenéstelen arc, üres tekintet és kimért testtartás. Ellenben vele, én egy örökmozgó, hiperaktivitással és örök mosolygással megáldott lány voltam, akit nem érdekelt sem a múlt, sem a jövő, csak és kizárólag a jelenre koncentráltam, és mindig önfejűen cselekedtem, ezt beláttam mindig is. Olyanok voltunk, mint a tűz és víz. Csak bántják a másikat, mégsem tudja senki sem elképzelni őket a másik nélkül.

Addig-addig néztünk farkasszemet, míg azt nem vettem észre, hogy kitért előlem, és egy könnyed mozdulattal ugrott fel a fa tetejére. 
- Ah, hagyd már ezt abba! Inkább mond meg, hogy mit akarsz játszani. Mit szólnál mondjuk, ha embereset játszanánk? -kérleltem, de mikor kimondtam az utolsó két szót, teste megdermedt, majd azonnal leugrott elém.
- Megőrültél? Soha, de soha többet ne mond ki előttem ezt az ocsmány szót! Hányingerem van -köpte szemembe szavait, amiket jogosnak is éreztem, nem épp ésszerű ötletem miatt.
- Ne haragudj, Se ..
- Nem érdekel a bocsánatkérésed. Mikor tanulod mér meg, hogy előbb kell gondolkodni, aztán beszélni? -talán akkor, csak akkor láttam ennyire szókimondónak, mikor felbosszantottam valamivel. -Amúgy sem érdekelnek a kisded játékaid. Most elmegyek -fordult meg, de azonnal utána nyúltam.
- Mégis hova? -halkan beszéltem, de tisztán lehetett hallani, ahogy kérdésem végén megremegett vékonyka hangom.
- Gyakorolni -rántotta ki erősen karját gyenge ujjaim fogsága közül.
- De, hisz egész nap gyakoroltunk. Végre kaptunk egy kis kimenőt, használjuk ki! -próbáltam lelkére beszélni, de már számtalanszor szembesültem a rideg valósággal, miszerint Neki nincs olyanja. 
- Te azt teszel, amit akarsz. S én is ugyanígy. Neked fogalmad sincs, hogy nekem mennyi minden múlik ezen -hátra sem fordult. Még csak egy megvető pillantásra sem méltatott. Szívem összeszorult mondandója hallatán. 
- Figyelj ..
- Nem! -fordult hirtelen felém, így kemény tekintetével találtam szembe magam. - Te figyelj rám! -lassan közelített felém, én pedig Vele párhuzamosan hátráltam. - Hagyj engem békén! -tudtam, hogy mi szokott ilyenkor történni vele, mégsem tudtam soha elfogadni az ilyenkor látottakat. - Nem érdekel a mondandód! Te csak egy kislány vagy, aki rettentően felelőtlen és gyerekes! Szállj le rólam! -szemeimet összeszorítottam, mert tudtam, tudtam ...
- Áhhhhh! -kétségbeesett kiáltása visszhangzott az elhagyatott erdő legmélyén. Gyomrom összezsugorodott, könnyeim megállás nélkül folytak végig arcomon. 
- Mindjárt vége lesz -suttogtam, de csupán csak magamnak. 



A hirtelen rám törő emlékképek ellepték zavaros elmémet, s újra lejátszottam magamban gyermekkorom kellemes, és kevésbé kellemes pillanatait. Fejem felemeltem térdeimről, s csak hallgattam a madarak édes csicsergését. Ők voltak az egyetlen társaságom napközben, mikor épp nem teendőimet végeztem. Ők voltak azok, akik megszínesítették az itt élés szürke és unalmas képkockáit.

- Soyeon, hát te itt vagy? -hallottam meg daduskám meglepődött hangját. -Siess, drágám. Hamarosan..
- Megérkezik, tudom -tápászkodtam fel, majd leporolva nadrágom néztem végig még egyszer az elbűvölő tájon.
- Sokat voltatok itt -lépett mellém Nona, s ő is elmerengett a csodás kilátáson. - De ma újra látni fogod. 500 év hosszú idő, biztos Ő is megváltozott -nézett rám, pont mikor én is ugyanezt tettem. Apró mosoly kúszott fáradt arcomra, majd visszaemeltem tekintetem a legelésző őzekre, miközben válaszoltam.
- Ugyan, Nona. Te is tudod, ahogy én is, hogy Ő sose változik meg. Hiszen, Ő .. Oh Sehun -nevét jó pár éve nem koptattam már, de most elkapott az izgatottság, ahogy belegondoltam, hogy nem sokára ismét láthatom Őt. Azóta felnőttünk, mindkettőnknek kirajzolódott a jövőképe, mindketten sokat szenvedtünk, de még többet küzdöttünk. S most a sors úgy hozta, hogy együtt kell működnünk. Együtt kell megvédenünk a völgyet, hol apáink, a népünk, s mi is éltünk, felcseperedtünk.

Szereplők:

• Oh Sehun
• Lee So Yeon
• EXO tagok